“Sütöttem nektek banános sütit!” – hangzott a halk, lágy hang a borongós novemberi délelőttön. Nórit munkahelyén, a Bababirodalom Bölcsődében látogattuk meg, és még vállunkon éreztük a nagykabát melegét, amikor elénk hozta a számunkra készített muffint.
“A nővérem segített”- mosolyog, majd tovább tevékenykedik. Nagyon szeret sütni, tudom meg tanácsadójától, Adéltól. Emellett ért a kertészkedéshez, a gyógynövényekhez, szeret otthon tüsténkedni, takarítani. A bölcsődében az év eleje óta dolgozik négy órában, s én azért látogattam meg, hogy beszélgessünk erről, valamint a kanyargós, izgalmas útról, ami ide vezetett.
“Egyedül jelentkeztem az alapítványhoz” – kezdi történetét a kényelmes fotelbe süppedve, ahol mosolyogva, őszintén mesél nekem életéről.
„Apukám talált rájuk, de én egyedül jelentkeztem. Itt rész vettem az oktatáson és a munkahelyi próbákon. Ez a munka tetszett legjobban, a takarítás. Ez hasznos. A tisztaságra szükség van, az mindenkinek jó.”
Nóri Down-szindrómával született. Születése után édesanyja otthon maradt vele, a család mindent megtett Nóri fejlődése érdekében, jelenleg is együtt élnek Budapest vonzáskörzetében. Az iskolában is csak időnként voltak nézeteltérései az egyébként csendes és érzékeny lánynak, azok is olyankor, amikor megvédte kigúnyolt társait – ezt már tanácsadója, Adél meséli el. S bár családja mindenben a segítségére van és maximálisan támogatja, az iskola elvégzését követően, a sorozatos, sikertelen munkakeresés okozta csüggedés után Nóri úgy határozott, kezébe veszi az ügyet. Dolgozni akart. Azóta minden reggel távolsági buszra ül, majd villamosra, két metróra, míg végül egy busz elhozza ide, a 18. kerületbe. “Nekem ez egy kaland, nagyon sok emberrel találkozom ilyenkor” – válaszol, amikor arról kérdeztem, nem tartja-e túl nagy tehernek a napi több órás utazást. “Szeretek bejönni, dolgozni.”
Nem is akárhogy végzi munkáját, főnöke nem győzi dicsérni a lányt. “Mindig maximálisan elégedettek vagyunk a teljesítményével. Nagyon szépen dolgozik, és mindent befejez időre. Ha esetleg nem, akkor tovább marad. Úgy sosem megy el, hogy nem végzett tökéletes munkát. Az elején voltak apró nehézségek a munka sorrendje és a feladatok pontos megtanulásakor, de a tanácsadója nagyon sokat segített neki, és így nekünk is. Most már nemcsak pontosan tudja a feladatait, de rugalmas is, például ha más sorrendet kell tartania. És ez nem minden! Nálunk az a szabály, hogy az óvónők nem vihetik be a telefonjukat a gyerekek közé. Mindenkinek van egy saját szekrénye, abban kell hagynia. Nóri az idők során megtanulta, hogy melyik szekrény kié, és a szünetben értesít mindenkit, ha csörgött a telefonja. Nagyon könnyen beilleszkedett, mindenki szereti. Legutóbb egy karácsonyi vásárt tartottunk kézműves termékekből, nem volt kérdés, hogy Nóri is eljön segíteni nekünk.”
“Nagyon jól beilleszkedtem a közösségbe, szeretnek, és én is szeretek itt lenni” – mondja Nóri is, és ahogy mosolyra húzódik a szája, a lusta délelőtti félhomályban nem tudom nem gyönyörűnek látni: beragyogja a szűk folyosót. “A Salva Vita alapítványnál nagyon jó munkát végeznek, Adél nagyon sokat segített nekem az életben. Nagyon profi. És a többiek is. Azt gondolom, mindenki megérdemelné, hogy takaríthasson. Nagyon boldog vagyok.”
Nórinak nem szakadt meg a kapcsolata az alapítvánnyal amióta dolgozni kezdett. Utókövetésben vesz részt, így rendszeresen találkozik Adéllal, valamint a Dolgozók Klubjának is rendszeres résztvevője, ahol kortársaival, az Alapítvány segítségével munkát talált fiatalokkal találkozik.
“A múltkor moziban voltunk, nagyon jól szórakoztam!” – élénkül fel, amikor a klubról kérdezem. “Mindig elmegyek, ha tudok.”
Találkozásunk – és a sütemény – végére érve, még mielőtt nagykabátban újra a novemberi ködbe lépnék, elbúcsúzunk, és a rövidke időt kitöltve még beszélgetünk az élet apró dolgairól. Köztük arról, hogy vannak-e Nórinak barátai. Mosolyogva felnéz, s mielőtt újra eltűnne az ajtó mögött, halkan, mosolyogva válaszol: “Vannak. Most már vannak.”
